Hozzád sietek

Késésben vagyok, dobálom a dolgokat a táskámba. Igen, meg van minden: pénztárca, iratok, kulcs. A telefonom! Hová tettem? Huhh, a zsebemben lapul. Indulok.

Basszus, havazik. Takaríthatom a kocsit. Szereznem kell valahonnan egy jégkaparót, ez a kártya elég kicsi, nagyon lassan haladok vele. Vajon mi ez? Valami értékes klubtagsági, vagy pontgyűjtő. Biztosan egyszer majd keresni fogom. Lefagy a kezem. Hol lehet a kesztyűm? Egyáltalán hogy néz ki? Tavaly tuti volt. Azt hiszem zöld. Igen, biztosan zöld, csillogó izék is voltak rajta. Mondjuk ujja nem volt, de most még az is jó lenne. Hm, ujjak nélküli kesztyű. Azt hiszem a lyukacsos sapkámhoz hasonlóan hasznos ruhadarabom. Mindegy, ha hazaértem megkeresem.

Nem tud ez a lapát gyorsabban törölni? Nem látok semmit. Szakad a hó. Hm, lehet, hogy ha gyosabban törölne, se látnék többet, mert annyira sűrűn esik. Így tehát a lapát lassantörlő bűne megbocsátva.

Huha, piros a lámpa. Fékre a láb. Mondom fék! Működik ez egyáltalán? Huha, ez csúszik. De még hogy csúcsik! Na igen, mondták a rádióban is, Anita! Nem a téli gumi a lényeg. Vezetési stílus váltás. Ezt is meg kell keresnem, a téli vezetési stílusom. Bárcsak megtalálnám! Valami ilyesmi lehet: időben lassítok, megfontolt vagyok, nem kapkodom, meg motorfék. Olyan idióta szó ez. Motorfék. Na mindegy, kell, biztos hasznos. Ez nem viccel, tényleg csúszik.

Parkoló hely! No, az legalább van. Senki nem ül ilyen időben autóba. És a vonalakat ellepi a hó, ezt elrontani se tudom. Éljen, ez az én napom!

Kiszállok a kocsiból. Milyen csend van! Minden olyan békés, a tájat belepi a fehér hó. Sehol senki. Csípős hideg szél fúj, átsűvít a ruhámon, a bőrömön érzem a csiklandozását. Sok-sok apró hópihe hal meg arcomon. A lábam elsüllyed a frissen hullott hóban, ami ropog a lassú lépteim alatt. Megcsodálom a lábnyomom a hóban. A kezem fázik. Nem bánom, legalább viszek neked egy kis kinti érzést, a hideget.

Lift vagy lépcső? Legyen lépcső, a mozgás endorfint termel, az most kell nekem.

Meleg van, itt mindig meleg van. Hideget se tudok neked vinni.

Megint megtalál egy együttérző szempár pillantása. Ne, ne nézz rám így! Igen, megint itt vagyok. Ide én bármikor jöhetek és bármeddig maradhatok.

Megérkeztem. Csend van, csak a gép ütemes hangját hallani, ami lélegeztet téged.

Leülök melléd és megfogom a kezed. Csukva a szemed. Miről meséljek ma neked?

Képzeld, havazik…

Te így szeretsz?

Kérted, hogy legyen egy búcsú. Nekem nem kell, mondtam, ne gyere. Mégis jöttél. Megint reméltem.

Kértem, hogy ne gyere többet, mert bánt, hogy nem maradsz velem. Mégis jöttél. Megint reméltem.

Ha szomorú voltam, te jöttél, hogy boldoggá tegyél.

Kérdeztem a mélybarna szempártól, miért vagy itt? Maradsz-e?

Válasz helyett gyengéden öleltél, csókoltál, szerettél.

És én megint reméltem.

De te e gyötrő játékod előtt titokban tanuk előtt másnak már hitvesi esküt tettél.

Így szeretsz te.

Karácsony

A szeretet ünnepén sokat gondolok azokra a szeretteimre, akiknek az életet köszönhetem. Ma már nem kapok tőlük ajándékot.

Egy nagyobbat kaptam régen, mikor még azt sem tudták az enyém lesz majd. Vajon sejtették akkor, hogy én is leszek? Próbálok rá nagyon vigyázni. Kicsit karcos, néha alig-alig döcög, sokat nyikorog.

De mégis ő a világom egyik szép ajándéka: a testvérem.

A kezdet

Azt mondják a bennünk lakó érzéseknek utat kell adni. Ha ezt megteszem, vajon mit hozok létre benned?

Mindent közölhetek kendőzetlenül? Van-e az érzelmek leírásának határa? Át lehet adni egy adott pillanatot, úgy ahogyan megéltük? Az idő tényleg megszépíti a legszomorúbbakat is? Már nem fáj, ami régen fájt csak beépül az énbe?

Sok a kérdés. Elkezdek írni őszintén, szívből a jelen dolgairól, arról ami most foglalkoztat és lassan megtöltöm majd a füzetlapokat…