Várom, hogy a te ne fájjon nekem.
Várom, hogy a te nagyon távol legyen.
Várom, hogy a te az legyen nekem, ami én voltam neked.
Olyan pici.
Semmi.
Jelentéktelen.
Várom, hogy az összes sebemen heg legyen.
Várom, hogy ami összetört újra egész legyen.
Várom, hogy a hangom újra hangos legyen.
Várom, hogy a lényem újra látható legyen.
Várom, hogy az érzés újra érzés legyen.
Várom, hogy az én újra én legyen.
Várom, hogy legyen,
hogy én újra legyek.
Ha őz lennék, szabad lennék, könnyű szívem elvinne messzire.
Ha őz lennék, te vadász lennél, irigyelnéd szabad életem. Üldöznél, hajtanál még tiéd nem lenne egészen.
Eltalálnál, sajogna, fájna, vérző szívem talán meg is állna és nem lennének többé álmaim.
Nem vagyok őz és te nem vagy vadász, mégse hallod szavaim. Közeledésed nem tiszta szándék és tetted újra és újra megölik amim van: jelenem, jövőm, álmaim.
Vadásztól választ ne várj, te vad, hisz nem számít neki életed. Vérző szívvel hiába vársz: reményt, vigaszt, életet.
Ne kiálts, ne üvölts, hogy csak kérlek ne bánts. Hiába, a vadász nem hallja meg. Jobb dolga is van mint rád figyeljen, boldogan éli az életet.
Neked marad a magány, a fájó némaság, a semmibe kiáltott szavak, a keserű csüggedés, és a szeretetlen lét. Egy körbezáró börtön, amiből nincs kiút, hát megint csak ez maradt.
És ha én mégis újra őz lennék megint, te újra üldöznél…
Így veszed el lassanként, halkan, némán, darabokban, észrevétlenül az én álmokkal teli életem.
Nézzük egymást, nem mozdulunk. “Miért kísértesz már megint?” – kérdezem. “Miért vagy itt? Menj zenélj” – nógatom.
De csak a csend tölti ki a teret.
Milyen rég volt már, hogy kerestelek. Halványan még dereng. Akkor még két kezemet fogták és álmok röpködnek körülöttem szüntelen. Hallottam a hangod, kíváncsiság hajtott, de nem találtalak sehol sem.
Most itt vagy, nézel, a szemben keresel. Ott van bizony, érzem és halkan hallom bent: “Tücsköt látsz, Panni!” – hangosan nevetek.
Itt a tücsök és már én is, egyszerre egy helyen.
Hiányzik az reggeli arcod, az ébredő mozdulataid.
Hiányzik a szemed, ami a tekintetemet kutatja.
Hiányzik a kezed, ahogy átfonja az újjaimat.
Hiányzik a lépésed, ami az enyém mellett halad.
Hiányzik a hangod, ami megnyugtat, ha félek.
Hiányzik az ölelésed, ami biztonságot ad.
Hiányzik a szívverésed, ami értem is dobban.
Egyre lassabban és halkabban olvasok, hátha hamarabb alszol el. De elfogalalt vagy, számolsz magadban. Számolod a fákat, számolod a bokrokat a képen. Ezt az új tudásod gyakorlod.
Bizony, a számolás is fárasztó. Egyre nagyobb levegőt veszel, nyugodt a légzésed. Ma két és fél mesényire voltál fáradt. Elaludtál. Végre.
Pihensz, és az arcod még ilyenkor is vidám. Szeretem nézni a vonásaidat. Nem sok helyet hagytál nekem, azon a kicsin kell elférnem. Sokat forgolódsz, még ilyenkor is a világot járod. Álmodban is felfedezel.
A kis buksid nyomja a bordám. Vajon neked így kényelmes? Vagy csak megnyugtat a szuszogásom?
Engem a tiéd igen. Héj, hová tűntél? Ó, hát itt vagy a lábamnál. Hogy másztál le oda? Olyan mélyen alszol, észre sem veszed, hogy visszateszlek a párnára.
Lassan én is elalszom újra. Végre egyre mélyebb álomba zuhanok. Ekkor valaki csengő hangon a fülembe súgja: “Keki, keljünk!”
Újra reggel van, a hajnali nap apró sugara is beköszön az ablakon.
Tudom, hogy az este az után jön a reggel, a sötétet a világos követi. A hideg telet a meleg nyár váltja és a kopár fák újra rügyeznek tavasszal.
Tudom, hogy a felhők felett mindig gyönyörűen süt a nap és eső után keresem a színes szivárványt, aminek lába titkos kincseket rejt.
A hegy és völgy váltakozva hullámzik. A folyó eléri a tengert.
A gyerekből egyszer felnőtt lesz. A fordulásból, kúszásból, mászásból, bizonytalan tipegés-topogásból egyszer stabil séta, a sétából futás. A hangokból szavak, a szavakból mondatok, a mondatokból mesék. A gyermeki mesevilág lassan felnőtt valósággá változik.
Viszont a te szeretlek szavadat tett nem követi. Az ott lebeg mese és valóság között.
A kimondott szó csupán egy szó marad? Hol van a szereteted?
A hiányból bánat lesz.
A bánatból szememben könny születik.
Amit majd egyszer, öröm és mosoly követ.
Na, végre ide értünk. Én és a két gyerek. Nem gondoltam bele, hogy a törpe lápakkal milyen sokáig tart megtenni ezt a kis távolságot.
Azt meg soha nem gondoltam volna, hogy a játszótér mennyi rizikót rejt. Persze, mászóka, mi? De mi van, ha leesik? Csúszda, amiből csak úgy kihuppannak a semmibe. Tök jó… Ők ketten én meg egyedül.
Mikor nőttek fel annyira, hogy a világot veszélyesnek látom? Korlát nélkül lépcső, éles szegélyek, magas mászókák…
A kicsit a karomban fogom. Mégiscsak az a biztos. A nagyobbacska meg milyen ügyesen mászik felfelé! Számolja a fokokat. Ez az legújabb tudománya. Számol. Pedig, mitha csak tegnap született volna, olyan kicsi és törékeny volt. Akkor a nézés volt a legnagyobb tudása. Most meg szedi a lábát felfelé.
Vajon milyen lesz ha felnő? Milyen álmok hajtják majd előre? Kitartóan küzd majd a céljaiért? Összetöri majd a szíveket? Érzi majd, hogy szeretik? Tud majd vigyázni arra, aki szereti? Mindig ilyen bátor, őszinte marad és igazak lesznek a szavai? Vajon érezni fogja, hogy nincs egyedül? Mindig tud majd bízni, remélni? Hol leszek én, mikor ő már felnőtt lesz?
Felért. Lenéz rám és hozzám szól: “Keki! Olyan jó, hogy itt vagy. Félek a magasban.”
És én vagyok a legbüszkébb a világon…
Féltem milyen leszel, de igazán szép vagy ma. A vonásaid békések, nyugodtak. Utoljára látlak, búcsúzunk.
Lassan lépkedünk mögötted.
Látod, hogy feketében vagyok? Utáltad rajtam a feketét. “Egy lány legyen színes! ” Gyakran mondtad nekem. Ki akartad dobni az összes fekete pulcsimat. Mindet. Nem szeretted rajtam. Sokat vitáztunk ezen.
Most mégis feketét viselek. Látod…
Felnézek, miközben egyre lentebb engedik a koporsót. Hol lehetsz?
Hatalmas, sűrű pelyhekben elkezd hullni a hó.
Minden, minden fehér lett.
Már tudom, hogy fent vagy. És tényleg nem szereted rajtam a feketét.
Emlékszel, mi történt veled? Tudod hol vagy? Biztosan ilyesztő lehet neked, hogy a gépek szüntelen csipognak körülötted. Remélem nem érzel fájdalmat. Ugye látsz engem? Eljutnak hozzád a szavaim? Ne félj, itt vagyok melletted.
Ma nyugodt a tested, nem rángatják rémisztő görcsök.
Ma mintha megszorítottad volna a kezem.
Ma mintha rám nézett volna az örökké cikázó szemed.
Ma olyan gyönyörű idő van odakint. Érezted a napsugár simogatását, aprócska melegét?
Ma olyan sok látogatód volt, biztosan szépeket meséltek neked.
Ma egyedül lélegeztél hosszú percekig.
Ma mintha egy kicsit időzött volna rajtam a tekinteted.
Ma annyi remény van bennem.
Ma havazik, tudtad?
Ma halkan dúdolok neked.
Ma csak csendben sokáig fogom a kezed.
Hol lehetsz…
Elfáradtál? Én igen.
Te ma már pihensz fent és én itt maradtam lent.
Nem tudom hogyan kerültünk ide. Te meg én. Tegnap még utánam rohantál, el akartál köszönni. Nem értettem, miért fontos ez neked, hisz mondtam, hogy reggel korán jövök. Mindig ez az aggódás, hogy valami baj ér! Mégis milyen baj? Engem semmi baj nem érhet.
Itt vagyok, ahogy ígértem. De te már nem vagy itt. Pedig látlak, fekszel a hideg padlón. Halott vagy. A szemeid nyitva vannak, de nem nézel velük. Eltűnt rólad az élet színe.
Odakint köd van, sűrű köd. Vajon akkor is az volt, amikor jöttem? Nem emlékszem, olyan távolinak tűnik, pedig nem sok idő telt el. Fél óra, egy óra? Vagy talán másfél? Lehet hogy csak percek.
Vajon érezted tegnap, hogy ma megszűnik a szíved dobogása? Érezted, hogy menni szeretne a lelked?
A rádkötött gép szüntelen adja az utasítást egy idegen embernek, hogy kezdje meg az újraélesztést. De hisz már megkezdte. Már régóta csinálja. Fáradt.
Vajon hol vagy? Az a test amit látok az otthonod még? Vagy fentől is hívnak? Nem tudod merre menj? Van-e még dolgod itt lent?
Mi itt vagyunk, várunk rád.
Becsukódik a szemed és dobban a szíved.
Füzetlapok 