Nézzük egymást, nem mozdulunk. “Miért kísértesz már megint?” – kérdezem. “Miért vagy itt? Menj zenélj” – nógatom.
De csak a csend tölti ki a teret.
Milyen rég volt már, hogy kerestelek. Halványan még dereng. Akkor még két kezemet fogták és álmok röpködnek körülöttem szüntelen. Hallottam a hangod, kíváncsiság hajtott, de nem találtalak sehol sem.
Most itt vagy, nézel, a szemben keresel. Ott van bizony, érzem és halkan hallom bent: “Tücsköt látsz, Panni!” – hangosan nevetek.
Itt a tücsök és már én is, egyszerre egy helyen.
Füzetlapok 