A magasban

Na, végre ide értünk. Én és a két gyerek. Nem gondoltam bele, hogy a törpe lápakkal milyen sokáig tart megtenni ezt a kis távolságot.

Azt meg soha nem gondoltam volna, hogy a játszótér mennyi rizikót rejt. Persze, mászóka, mi? De mi van, ha leesik? Csúszda, amiből csak úgy kihuppannak a semmibe. Tök jó… Ők ketten én meg egyedül.

Mikor nőttek fel annyira, hogy a világot veszélyesnek látom? Korlát nélkül lépcső, éles szegélyek, magas mászókák…

A kicsit a karomban fogom. Mégiscsak az a biztos. A nagyobbacska meg milyen ügyesen mászik felfelé! Számolja a fokokat. Ez az legújabb tudománya. Számol. Pedig, mitha csak tegnap született volna, olyan kicsi és törékeny volt. Akkor a nézés volt a legnagyobb tudása. Most meg szedi a lábát felfelé.

Vajon milyen lesz ha felnő? Milyen álmok hajtják majd előre? Kitartóan küzd majd a céljaiért? Összetöri majd a szíveket? Érzi majd, hogy szeretik? Tud majd vigyázni arra, aki szereti? Mindig ilyen bátor, őszinte marad és igazak lesznek a szavai? Vajon érezni fogja, hogy nincs egyedül? Mindig tud majd bízni, remélni? Hol leszek én, mikor ő már felnőtt lesz?

Felért. Lenéz rám és hozzám szól: “Keki! Olyan jó, hogy itt vagy. Félek a magasban.”

És én vagyok a legbüszkébb a világon…